Igenis hinnetek kell a csodában!
Nem hittem benne, de ma már bátran állítom, hogy velem csoda történt.
A történet öt évvel ezelőtt kezdődött.
Egy pici keksz színű zsemlegombóc ült a kertben, előtte hatalmas labdával. Fekete gombszerű szemekkel nézett rám. Ez az első találkozásunk volt.
- Anya! Hiszen ez olyan, mint egy háztartási keksz! Hívjuk Sütinek!-
Sosem volt vele baj. Anya az „illatosról „kimentett egy pici kutyust. Őszinte társai lettek egymásnak. Ettől a naptól kezdve egy kutya házon osztozott Picur, és Süti. Egymás nélkül egy lépést sem tettek. Az életünkhöz, és ezáltal a családhoz tartoztak.
Két héttel ezelőtt megtörtént az egyik legszomorúbb dolog, velük és velünk…
Hatalmas hó esett le, és iszonyatos szél volt azon az éjszakán.
Anya éjjel dolgozott. Hajnalban, amikor hazaért a kapu tárva- nyitva volt. Picur remegett és nyüszített. Süti sehol nem volt…
Megkezdődött a játék az ördöggel.
Plakátok, internet, állatmenhelyek, gyepmester hívogatása. Két hét telt el… mindenki lemondott róla. Közben Picurban is tartotta anya a lelket, mert a kicsi szíve majd megszakadt Süti után.
„Biztosan van már új gazdája… ellopták… lehetetlen, hogy visszajön… leesett a hó úgysem tud tájékozódni…” Ezeket mondák két hét után...
De én éreztem a szívem mélyén, hogy haza kell mennem Magyarországra. Meg kell találnom… vagy keresnem. A lelkem sehogy nem nyugodott.
Olyan mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban.
Órákat kocsikáztunk a környéken. A párom lassan haladt a kocsival, én a nevét üvöltöttem. Abban reménykedtem, hogy meghallom az ugatását, vagy megismeri a hangom, és valahonnan előszalad… Az órák teltek el.
„Elég! Nem bírom tovább. Tehetetlen vagyok. Menjünk valahova… csak haza ne.”
A tesco felé vettük az irányt. Egy órát töltöttünk el ott. Bolyongtunk a sorok között. A sírás szinte megfojtott.
Hazafelé a szerelmem nem ott fordult le ahol kellett volna…(Szerencsére.) a régi temető mellett haladtunk el, amikor a sötétben egy zsemleszínű kutyust pillantottam meg. A párom lehúzta az ablakot, én meg kiabáltam „Süti !!!! „ A kutyuli hátra nézett, majd leült. Amikor kiszálltunk az autóból elszaladt. Elveszettük szem előtt.
A vasúti töltés túl nagy volt, hogy csak egyszerűen leugorjunk. Bepattantam a kocsiba és gázt adtam. Nem tudtam, hogy az én kutyám e, csak a szívemben egy furcsa érzés azt mondta : - Hajts! Gyerünk még több gázt!
A párom kipattant a kocsiból a régi temetőnél, és futva indult az állat keresésére. Én a környező utcákon furikáztam… hiába!
Amikor ismét az autóban ültünk a párom vigasztalni próbált. Azt mondta, biztos nem az én kutyám, amit láttunk sokkal nagyobb volt. Magamban azt gondoltam, hogyha nem az enyém, akkor miért ült le…egy gazdátlan eb ha hívjuk vagy elfut, vagy egyből jön. Nem ilyen furcsa mint az a kutya amit láttam.
Iszonyatosan fáradt, és elkeseredett voltam. Hazafelé kanyarodtam, amikor ugyanazon a helyen csak valamivel közelebb… a síneken megpillantottam a kutyát ismét.
Semmi nem érdekelt. Kiugrottam a kocsiból. Akkor már láttam…hogy, az enyém!
Leugrottam a töltésről és a nevét kiabáltam. A kutya elindult felém. Leültem a földre. Bömbölve sírtam és azt hajtogattam „édes istenem! Köszönöm! „. A kutyám szeme is könnyes volt…szinte hallottam, hogy egy kő esik le a kicsi szívéről. Lefeküdt és mellé feküdtem, öleltem, pusziltam és tudtam, hogy csoda történt velünk.
A kocsiban a fejét a térdemre rakta. „Látod! Megtaláltatlak! „-mondtam.
Két hét után ismét otthon van. Együtt velünk, és Picurral.
Nem keresem a válaszokat, nem teszek fel kérdéseket. Véletlenek nincsenek… Hinni kell a csodában! Soha nem szabad feladni!
Kinyítottam az ajtót Süti ott ült a lábtörlőn, ajándékot hozott...egy döglött verebet! :)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek